Az Egyesült Államokban született, de mára globális példává vált az úgynevezett Operation Choke Point (OCP) története. Eredeti célja a pénzügyi visszaélések visszaszorítása volt, mára azonban sokan úgy látják, hogy eszközzé vált bizonyos iparágak – köztük a kripto-szektor – ellehetetlenítésére. Ha egy pillantást vetünk az Európai Unió jelenlegi, sokszor ellentmondásos pénzügyi szabályozására, nem nehéz párhuzamot vonni: mintha a bankok és a hatóságok hallgatólagos együttműködésével újraosztanák a piacot, háttérbe szorítva a kisebb vagy innovatív szereplőket.
Az első Operation Choke Point 2013 körül indult az Egyesült Államokban, az Obama-adminisztráció idején. A bankfelügyeleti hatóságok informális nyomásgyakorlással próbálták elérni, hogy a bankok ne nyújtsanak szolgáltatásokat olyan iparágaknak, amelyeket a kormányzat „kockázatosnak” tartott. Ide tartoztak például a gyorshitel-cégek, a fegyverkereskedők vagy a szerencsejáték-vállalkozások.
A logika egyszerű volt: ha a bankok megtagadják a hozzáférést az alapvető pénzügyi infrastruktúrához, ezek a cégek előbb-utóbb ellehetetlenülnek. Bár a kezdeményezést hivatalosan a fogyasztóvédelem és a pénzügyi stabilitás indokolta, kritikusai szerint a hatóságok így kerülőúton, törvényhozás nélkül tudtak politikailag nemkívánatos szektorokat kiszorítani a piacról.
A kriptoszektor felemelkedésével újra előkerült a Choke Point logika – ezért beszélnek ma sokan „Operation Choke Point 2.0”-ról. A szabályozó hatóságok és a bankfelügyeletek egyre szigorúbb követelményekkel, reputációs kockázatra hivatkozva ösztönzik a bankokat arra, hogy csak óvatosan vagy egyáltalán ne dolgozzanak együtt kriptotőzsdékkel és fintech-szereplőkkel.
A helyzet pikantériája, hogy jogilag sokszor nincs kifejezett tiltás – egyszerűen olyan megfelelési és kockázati elvárásokat támasztanak, amelyek gazdaságilag teszik lehetetlenné a partnerséget. Az eredmény ugyanaz: a banki infrastruktúrához való hozzáférés nélkül a kisebb kriptocégek fuldokolnak, miközben a nagyobb, jól beágyazott szereplők életben maradnak.
Az Európai Unióban hasonló jelenséget látunk, bár más köntösben. A MiCA-szabályozás, a pénzmosás elleni irányelvek (AML5, AML6), a PSD2/PSD3 és az egyre szigorúbb megfelelési előírások látszólag a piac biztonságát szolgálják. Valójában azonban sok esetben olyan terhet rónak a fintech- és kriptoszereplőkre, amit csak a legnagyobb játékosok tudnak teljesíteni.
A bankok pedig – amelyek eleve közelebb állnak a szabályozó hatóságokhoz – így kényelmes helyzetbe kerülnek. Ők osztják fel a piacot, mert ők dönthetik el, kit engednek a saját infrastruktúrájukhoz, és kit zárnak ki „kockázatos ügyfél” címszó alatt. Az EU-s szabályozás tehát könnyen az innováció sírásójává válhat, miközben a hivatalos narratíva továbbra is a fogyasztóvédelemről és a pénzügyi stabilitásról szól.
Kapcsolódó tartalmak:
A kérdés az, meddig maradhat fenn ez a helyzet. Ha az EU-ban tovább erősödnek a jelenlegi trendek, akkor a kriptoszektor és a független fintech-szolgáltatók szerepe tovább zsugorodhat. A fogyasztók előtt pedig egy látszólag biztonságos, valójában viszont monopolizált piac marad – ahol a nagybankok osztják fel egymás között a szektort.
Ez a jövőkép nyilvánvalóan ellentmond annak, amiről az európai pénzügyi integráció és pláne a kriptoszektor eredetileg szól: a szabad versenyről, az innovációról és a fogyasztói választási lehetőségek bővítéséről. Ha valóban tanulni akarunk az amerikai példából, akkor ideje felismerni: az Operation Choke Point 2.0 nem csak tengerentúli ügy – Európában is zajlik, csak más néven.
Megjelent a BitcoinBázis oldalon.
